AZ ÉKSZERKOLLEKCIÓ SZÜLETÉSE
A Magyar menyegző ékszerkollekció a 18 – 19. század fordulóján kezdődő páratlanul gazdag és árnyalt új stílusú magyar népművészet elemeit
használja fel.
Abból az időből, amikor a magyarság társadalmi rétegeiben a nemzeti öntudat kivirágzott, és történelmünk folyamán a legnagyobb erőre kapott.
Az ékszerek vonalvezetése, formavilága, díszítő ornamentikája az adott kor tárgyi világának jellemzőiből táplálkozik.
Célom volt, hogy gazdag hagyományunk forrását összevetve több éves szakmai gyakorlatommal, melyet jegyékszerek tervezése, készítése kapcsán szereztem, olyan ékszereket alkossak, melyek az aktuális igényeknek, elvárásoknak megfelelnek, és jelenünk jegyajándékozási, jegyváltási szokásaiba belesimulnak.
Éppen ezért múltunk tárgyi kultúrájában ezeket az ékszertípusokat hiába is keresnénk, hiszen az akkoriban oly jellemző jegykendőt, csak a 20. század elején váltotta fel egyre nagyobb hangsúllyal a gyűrű, mely nemsoká már teljes körben átvette az összetartozás szimbólumának hordozását.
Mindemellett a kortárs ötvösség szakmánk költséges mivolta végett kizárólag főúri-nemesi és egyházi igényeket elégített ki. A népművészet erejének kevés módja volt hatni patinás mesterségünk formakincsére.
Az ékszercsoport tagjainak tervezésekor, kivitelezésekor szempont volt, hogy
régi, hagyományos kézműves technikákat alkalmazzak kombinálva modern megoldásokkal, lehetőségekkel. Tárgyaim egyik jellegzetessége, hogy magyar hímzésminta borítja felületeit szabad megfogalmazásban, mely egyenként, tradicionális kézi véséssel kerül minden egyes gyönyörű darabra. Ez a hozzáadott érték Körmendy Gyula vésnök mester kollégám keze munkáját dicséri, akinek több évtizedes gyakorlata, és biztos keze alakította ki az ornamentikák finom részleteit ékszereimen.
A kollekció tárgyainak anyagát kétféle, fehér és vörös aranyötvözet, illetve a jegyékszerek szimbolikus tartalmából kiindulva fehér (pontosabban színtelen)
és – részemről oly kedvelt – barna színű briliánsok alkotják.
Ezek az anyagkombinációk színárnyalatukból adódóan a magyaros sziluettekkel
és a „vésett hímzésekkel” különleges ódon hangulatot, karakteres megjelenést ad
a kollekciónak.
Az ékszerek elnevezéseit pedig, stílusosan a népköltészetből merítettem, –népdalok, népmesék világából – napjainkban már ritkán használt,
szép magyar szavainkat elevenítve fel.
Úgy gondolom, hogy az örökségül kapott forma- és motívumkincs nem csak annak hagyományos matériájából, saját környezetében volt életképes, hanem modern világunk újszerű anyagaiból technológiáival kivitelezve jelen napjainknak is része lehet. Új értelemmel töltődik fel, élővé válik, és fejlődik.
Bízom abban, hogy saját kísérletem ezen aktualizálásra sok mindenkinek
örömet okoz majd és gazdagítja a különböző művészeti ágakban
erre vonatkozó törekvések palettáját.
Nagy Gertrúd – ötvös mester
A KARIKAGYŰRŰ TÖRTÉNETE A MAGYAR HAGYOMÁNYOKBAN
Az ujjon viselt ékszer ősidők óta létező tradicionális szimbóluma a férfi és nő között kötött szövetségnek.
Magyarországon a szerelmi gyűrűk napjainkban ismeretes ajándékozási, viselési szokásainak története a XIX. sz. elejéig nyúlik vissza.
A XVIII. sz-ban folyamatosan szorították ki az ékszerfélék a korábban szokásos jegyajándékokat.
A XIX. sz-ban egyre gyakrabban a lánynak adott ajándék gyűrűk lettek az érzelmek kifejezői. Ezek anyaga általában ezüst volt, szív formájú fejjel, vagy három középen nagyobb kővel ékesítve.
Egy lány több ajándék gyűrűt kaphatott és viselhetett egyszerre, akár más-más udvarlótól is. Továbbiakban ezeket cserélte fel a legkomolyabb udvarló rangosabb arany gyűrűje. Őket már „elgyűrűzött” lányoknak nevezték.
Az esküvőgyűrű kizárólag a templomi házasságkötés, szertartás kelléke volt, kifejezetten a házas állapot jele. Idővel az esküvőgyűrű jelentősége annyira megnőtt, hogy az eljegyzés szereplőjévé is ő vált.
A jegygyűrű viselése tehát már a házasságkötés előtt a házasságra való elígérkezés jele is lett.
A XIX.–XX. sz. fordulóján ez a következőképpen volt jellemző: Előbb
a vőlegény vitt gyűrűt a menyasszonynak, ő még viszonzásul jegykendőt kapott, majd mindketten vettek egymásnak egyet vagy mindkettőt
a vőlegény vásárolta.
Olyan változat is ismeretes, hogy a menyasszony két gyűrűt kapott,
a jegygyűrű mellé egy díszgyűrűt, kísérőgyűrűt is, de a vőlegénynek nem volt gyűrűje.
A végső kiteljesedett változatban a férfi három gyűrűt vásárol, kettőt a nőnek, egyet magának.
Manapság is ez a hagyomány dívik ötvöződve az újvilági tradícióval, miszerint a vőlegény egy szép egyköves (szoliter) gyűrűvel, mely többnyire kisebb nagyobb briliánst tartalmaz, eljegyzi párját. Ez a menyasszonykérő gyűrű, a mátkagyűrű. Majd az esküvői ceremóniára közös ízléssel választanak egy pár karikagyűrűt.
A kéz ujjain való viselés rendjéről: A korábbi évszázadok alatt mindegyik ujjhoz más-más gyakorlati és eszmei tartalmat kapcsoltak. Minden ujjat más-más tisztább vagy piszkosabb tevékenységekre tartottak fenn, nyilvánvalóan az akkori, a XXI. sz-tól teljesen eltérő tisztálkodási szokások végett.
A negyedik ujj volt a gyűrűviselő ujj,mert a Nap köréhez tartozik, amely sok derűt és pozitív vonást tartalmaz.
Napjainkban, a karikagyűrűs jegyben járáskor a bal kézen viselt gyűrűk a frigy alkalmával átkerülnek a jobb kéz negyedik ujjára,
és a továbbiakban ez az ujjunk ékeskedik érzelmeink, életre szóló választásunk tárgyi megfogalmazójával,
a jegygyűrűvel.
FILOZÓFIA | ÉKSZER | KAPCSOLAT | AJÁNLÁS | ENGLISH
Copyright © 2004–2010 Nagy Gertrúd – Affianced. Minden jog fenntartva!
A Magyar Menyegző ékszerkollekció az Affianced Ékszerészet munkáinak egy különleges vállfaja, sajátos tervezői irányvonala.
Jellegzetesen magyaros díszítésű és vonalvezetésű, gazdag kézműves technikákkal kivitelezett karikagyűrűk, briliáns eljegyzési gyűrűk és más finom ékszerészeti munkák alkotják. A kollekció tagjai formatervezési mintaoltalom alatt állnak.
